Néha fontos, hogy kiadjuk magunkból azt, ami kikívánkozik, árad visszatarthatatlanul.

Legyen az egy kudarc, szomorúság, öröm, boldogság. Ne maradjunk magunkra sem jóban, sem pedig a rosszban.

De ha nincs, aki meghallgasson, akkor írjuk le! De ne nyeljük le, mert a végén, a torkunkon akad sok kimondatlan gondolat.

Én tudom, én így csináltam – és meg is lett az eredménye.

Ha a torok tájékán történik megbetegedés, az mindig, minden esetben azért történik, mert az illető mindig visszatartja a véleményét, lenyeli a bánatát, nem osztja meg az örömeit.

Ezért ha úgy érzem valami kikívánkozik belőlem, hát fogom magam és leírom.

Most sem mondok ki szóban mindent, mert azt gondolom, hogy nem kell mindig hangot adni a véleményünknek. De magamból kiadom, csak nem szóban, hanem írásban.

Ma sem állok le értelmetlen vitákra, nem bántok meg senkit a kimondott véleményemmel, nem adok okot haragra azzal, hogy kiállok az érveim mellet. Sokáig rágódom dolgokon, van amit nagyon nehezen emésztek meg, de már tudok továbblépni. Megálljt tudok parancsolni az összeomlásnak, kikészülésnek, megsemmisülésnek. Nem kesergek napokig, ha valaki megbánt, fáj – de amint kiírom magamból, az megnyugvást hoz. Sajnos érzékeny vagyok, ez hiba – tudom, de erről tenni nem tudok. Hát próbálok a mai kemény világgal lépést tartani, edzeni kell  a lelkemet. És ez nem egyszerű,

tudom – de igyekszem. Sajnos nagyon könnyű megbántani, elkeseríteni, meghatni. Ezt lehet gyengeségnek is nevezni, én azt sem bánom. Nem akarok másnak látszani, mint amilyen vagyok. /Csak néha/ Épp a napokban történt, hogy nyilvános helyen/egy kávézóban/ egy odavetett mondattal valaki úgy megbántott, hogy majdnem leestem a székről. Amit mondott, az szíven ütött, de leginkább az fájt, hogy ezt nem nekem mondta, bár nekem szólt, hanem úgy adta elő, hogy más is hallhatta. S nem én vétettem, csupán egy véleményt formált rólam, ami ugye lehet igaz és lehet valótlan is. De nem veszítettem el az önuralmamat. Egy szó nélkül hagytam, bár annyira megérintett a dolog, hogy nagyon össze kellett szednem magam, hogy ne sírjam el magamat. És ekkor jött a lélekedzés – bájos mosollyal az arcomon ültem még pár percig, mint aki nem hallotta, nem értette az előbbi célzást. Majd udvariasan elköszöntem és elmentem. De amint az autómhoz értem kitört belőlem a zokogás. Na a lélekedzés csak eddig tart, magamat nem tudom meghazudtolni. Úgy, de úgy bántott, , a miértjét pedig ma sem értem. De ennek soha nem fogok utánajárni, ezt soha nem fogom az illetővel letisztázni. Nem érdemes, mert ha íly kegyetlenül meg tud bántani, akkor fölösleges elmondani neki, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem – úgysem értené.

Hazaértem, de nem volt kinek elmondanom, pityeregtem még egy keveset, miközben arra koncentráltam, hogy a könnyeimmel a bánat is távozzon belőlem. Leültem és leírtam magamnak minden feltörő gondolatot, mintha ő ülne velem szemben. Minden szavam neki –hozzá szegeztem.

És mire leírtam mindent, meg is nyugodtam, mintha tényleg vele tisztáztam volna ezt  a dolgot.

Nem mondom, hogy azonnal kiürül teljesen a rosszérzés, de sokat segít a felejtésben ez a módszer. Szóval igyekszem kiüríteni magamból minden negatív behatást, mert csak magamat mérgezem a keserűséggel, rágódással.  Ezek miatt is ügyelek arra, hogy én ne kerüljek hasonló helyzetbe.

Bár, aki annyira érzékeny, mint én, annak az az egy előnye van, hogy mivel nekem annyira fáj a bántás, én nagyon-nagyon ügyelek arra, hogy ne bántsak meg másokat. Mindig arra gondolok, hogy egy-egy szó nekem mennyire fájna, ezért nem vágom oda meggondolatlanul a véleményemet.

Persze épp ezért állok értetlenül a bántó szándék előtt, mert én nem tenném és nem értem, hogy akkor velem miért teszik meg. Szóval az érzékenységem nekem teher, de a körülöttem élőknek, barátoknak, ismerősöknek – de egyébként minden idegennek is pozitívum. Mert ezáltal nagyon toleráns, megértő vagyok, és  én tényleg azt gondolom, hogy a szeretet lehet csak mindenre a megoldás. És ez nem szentimentális, nem demagóg, én valóban így gondolom és így is élem az életemet. Aki mellettem haragos, azt lecsillapítom, aki mellettem szomorú, azt felvidítom, akit bánat ér, azzal együtt érzek és segítem mindenben, hogy túljusson azon. Nem szeretem a közvetlen környezetemben sem a marakodást, vitát, gonoszságot. Persze vannak sajnos határok, például nem fogadhatok be minden kóbor kutyát, de teljesen megsemmisülök, ha ilyet látok. Képes vagyok a szívemre venni, ha az utcán rám néz egy hányatott sorsú kutya, és lelkiismeret furdalásom van, amiért nem teszek semmit. Ilyenkor magamban évődök, hogy -de hát nem tudok rajta segíteni, mégis annyira megérint, hogy fájdalmat érzek, amiért nincs módom segíteni. Napokig tudok bánkódni, ha a TV-ben elhagyott, beteg vagy bántalmazott gyerekeket látok. Nah, az a végzetem. Számomra felfoghatatlan, hogy lehet egy gyereket bántani, elhagyni. Egy-egy megható történetet képes vagyok megkeresni a neten és többször visszanézni, mint egy aszkéta – látni akarom, bár tudom, hogy fáj.

És újra felvetődik a tenni akarás, de hát erre sincs mód. De elkeserít a tehetetlenség, és nagyon zavar, ha annak, akinek módjában állna a segítség, az nem tesz semmit. Hogy lehet közömbös valaki mások tragédiája iránt?

Szóval az elkeseredettség, a csalódás másokban, a magány sem lehet oka annak, hogy magunkat emésztve, akár betegségig eljutva tönkremenjünk. Nem kell siránkozni, mástól várni a megoldást, minden lépést nekünk kell megtenni – egyedül. Annak, akinek van tényleg teljes lelki-párja, legyen az társ vagy igazán szívbéli barát-barátnő, annak azért egyszerűbb. Mégis jobb egy valós párbeszéd. De aki egyedül maradt annak ott a gondolat ereje, a képzelő tehetsége és önmagának, vagy egy gondolt társnak leírva, megosztva már könnyebb megszabadulni a nyomasztó gondolatoktól.

Szóval a problémákkal minden esetben szembe kell nézni, mert attól, hogy esetleg nem veszünk róla tudomást, attól még ott vannak. S az idő múlásával mázsás súlyként nehezedhet rá a mindennapokra. Olyan érzést keltve, mintha hozzánk nőtt volna, de nem! Minden konfliktust meg kell oldani. Tiszta lappal kell nekiindulni minden napnak, megteremtve a lehetőséget önmagunk számára egy békés, szép időszak eljöttéhez. Mert mindenkinek joga van békében önmagával és egyben békében a világgal élnie az életét, még akkor is, ha ez a világ jellemzően nem épp békés. S ha a  harmónia belőlünk indul, akkor harmonikus a környezetünk, akkor van komfort érzetünk, ha önmagunkban teremtjük meg a béke szigetét. Néha, mikor emberek közé megyek, bevásárolni, ügyet intézni és nagyon jó kedvem van – akkor ezt óvom, védem, nem akarom, hogy bármi is belerondítson, ismét a képzeletemhez fordulok. Úgy járok-kelek az emberek között a tömegben, hogy azt gondolom, el vagyok zárva a külvilágtól. Egy rózsaszín buborékot képzelek el, ebben vagyok én, és senki-de senki ebbe be nem léphet, bele nem taposhat. Csak én vagyok a kis buborékomban, boldogan, elégedetten és nem hagyom, hogy a világ csúfsága hatással legyen rám. Hatásos, és egyben remek módszer. És én mosolyogva megyek az úton, igyekszem boldognak maradni. Mosolyommal pedig mások arcára is mosolyt csalni.

Hát ezek az én gondolataim mára!

 

 

 

 

 

Szeressük az öregeket!

Már egész kis koromtól kezdve szerettem idősebb emberek között lenni, szerettem az öregek közelségét. Mintha már akkor értettem – éreztem volna, hogy tőlük kaptuk az életünket, jövőnket. Én még abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem csak a két nagyim, de a dédikém is részt vett az életemben. Sokan a nagyszüleiket sem ismerhetik, énnekem pedig volt dédikém, akire olyan büszke voltam. Nekem van dédimamám, ez olyan büszkeséggel töltött el, ettől én magamat is különlegesnek éreztem. Nyári szünetekben ő volt hivatott a bébicsősz szerepét betölteni.  A vakáció kezdetével hozzánk költözött és ellátta a napi teendőket, amíg a szüleink dolgoztak. S én állandóan a dédike körül sündörögtem, imádtam vele lenni. Vonzott egy misztikum, hogy ő a mindenek tudója. Átélte a két világháborút, 56-ot, kommunizmust, s még sok kínt, szomorúságot. És ez nekem felért egy csodával. Hogy lehet kibírni, átélni ennyi szörnyűséget. S mindezek után hogy lehet az, hogy nem egy megkeseredett vénség lett, hanem egy csupaszív, vidám kis anyóka. Imádtam a történeteit, olyan érdekesen tudott mesélni, öröm volt hallgatni. 1900-ban született és a Jóisten segedelméből 96 évet élt e földi létben, egészségben, teljes testi és szellemi frissességben. A látása és a hallása romlott meg egy kissé, de ettől még lehetett vele kommunikálni. Minden napját azzal kezdte, hogy meghallgatta a rádióban a reggeli híreket, majd elolvasta a Zalai Hírlapot, naprakész volt, nem engedte, hogy az élet elszaladjon mellette. 10 éves koromtól kezdve pedig nem ő jött hozzánk nyaranta, hanem én mentem hozzájuk. És az még jobb volt, ott, abban a házban hallgatni a meséit, ahol mindezeket átélte, felemelő volt. Ő is hozzájárult, hogy későbbiekben a történelem lett a kedvenc tantárgyam és a mai napig is foglalkoztat a történelem. Nagymamámat egyedülállóként nevelt, mert mire megszületett a nagyi a dédipapa meghalt. Lujza dédi és az ő testvére együtt nevelgették az én nagymamámat. A bátyja soha nem nősült meg, nem alapított önálló családot. Földművelő családként sokat dolgoztak, de mindketten nagyon szerethető, csendes emberek voltak. A földeken és a házukon kívül csak a becsületük volt még, semmi egyebük.  Nagymami felnőtt, férjhez ment, majd megszületett édesanya is. S a Dédiék végig szolgálták a családot. Végezték a dolgukat, minél nagyobb a család, annál több a munka is. Édesanya is felnőtt, apukámmal családot alapítottak, így lettünk mi a tesómmal. És még mind ugyanabban a házban. Én 2 éves voltam, amikor elköltöztünk tőlük. De a mai napig Pálfiszeget vallom a szülőföldemnek, a szívemben mindig is van egy külön hely ezeknek az időknek, amiket soha nem feledhetek el. Életem első 2 éve ezáltal nagy családban, de békében telt el. Én imádtam, hogy valaki mindig figyelt rám, mindig volt, aki meghallgatott, aki szólt hozzám, aki valami újat tanított nekem.  És imádtam ezt az igazi falusi környezetet. A sok állatot, a természetet, az évszakok váltakozásával a táj átalakulását.  S ha a felnőttek mentek a földekre dolgozni, természetes volt, hogy mi is velük tartottunk. Dolgoznom nem kellett, de mindig ott voltam körülöttük.  Pálfiszeg kis falu, így mindenki ismer mindenkit. Én is ismertem a falubelieket, ők is engem. Bármikor bemehettem bárkihez, mindenhol szívesen fogadtak. Ha nagy munkák voltak úgy lenyűgözött, hogy 10 perc alatt össze lehetett csődíteni azt a sok embert és egy szó nélkül segített mindenki mindenkinek. A fizetség pedig nem volt más, egyéb, mint a „köszönöm”. Mégis gondolkodás nélkül jöttek, ha aratás volt, favágás, krumpli ültetés-szedés, szüret. Mindegy, hogy esett vagy 40 fokos meleg volt. Télen a disznóölés az külön népünnep volt. Annyian szoktunk lenni, hogy  a 2-3 levágott disznóból 1 az elfogyott ilyenkor. De micsoda élmény volta az. Rengeteg sztori, viccelődés és ami leginkább megmaradt bennem, az egymás iránti tisztelet. Ez példaértékű a mai napig is számomra. De olyan kis összefogó közösség, mint a vidéki embereké, nem alakult ki életem során soha, sehol. De visszatérve  a Dédikémre: a történelmi korszakokat tőle ismertem meg először, sokkal jobb, mint könyvből olvasni róla. Minden fontos eseményt olyan szemszögből ismertem meg, ahogy azt csak az tudja leírni, aki át is élte. Szerettem nagyon , ha édesanyáról mesélt. Hogy  mikor mi történt vele. És azt imádtam, hogy mindig minden történetéből a szeretet sugárzott. Dédike bátyját én is csak Báttyának szólítottam. Neki én kimondottan a kedvence voltam. Olyan jó öregemberrel azóta sem találkoztam életem során. Ma is elszorul a torkom, ha rá gondolok, olyan jó ember volt, hogy szerettem volna, ha sokkal tovább mellettem maradhatott volna. 5 éves voltam, amikor meghalt. Így is 80 évet megélt, úgyhogy azt sem  mondhatom, túl korán ment el. És mégis, én akkor úgy gondoltam, úgy éreztem, hogy  túl korán vette el őt a sors. Én nem éreztem, hogy ő annyi idős volt. Az iránta érzett szeretetem megfiatalította. Öreg volt, azt láttam, de nem gondoltam, hogy milyen öreg valójában. Arra emlékszem, hogy anyukám nem merte megmondani, hogy meghalt a Báttya, nagymama mondta el. Nagyon sírtam, másnapra bárányhimlős lettem, nagy lázzal. Emiatt a  temetésére sem mehettem el – azért is nagyon sírtam.  De ott volt még Dédike, aki nagyon erős asszonyként nem tört össze. Előttem soha nem sírt, pedig nagyon hiányozhatott a testvére. Ő ekkor 78 éves volt, ennyi ideig együtt éltek, minden napjukat együtt töltötték. Ennyi idős fejjel ebbe belegondolva, Úristen, mennyire hiányozhatott neki? Mekkora űr maradhatott utána? És drága Dédikém mennyivel túlélte, Istenem! Még 18 évet kapott a sorstól. Ettől fogva egy kicsit csendesebb lett , sokkal kevesebbet beszélt, nagyon sokat vonult el magába a gondolataival. A gondolatokkal, amiket soha senkivel nem osztott meg. Én még ezután is minden nyaramat Pálfiszegen töltöttem, de ahogy nőttem úgy, egyre kevesebb időt töltöttem a nagyszüleimmel, Dédikével.  Inkább az ottani  barátaimmal voltam. Ma már másképp látok én is sok mindent. Ma már nagyon érdekelne, hogy mikre gondolt Dédike, amikor elvonultan elmélkedett. Ma már annyira szeretném tudni, annyira szeretnék leülni és hallgatni, hogy elmondja ezeket nekem. Ha tudhatná, hogy én szívesen meghallgatnám, hogy nagyon is érdekelne, amit mondani tudott volna nekem. 96 évet megélni, átélni majd végiggondolni sem egyszerű. Mennyi minden belefér 96 évbe, mennyi jó nap jutott ennyi évből, s mennyi rossz, melyikből lehetett több? Jó e 96 évet leélni? A lelki kapocs mindvégig megmaradt kettőnk között.  Én is felnőttem, családot alapítottam, de ha Pálfiszegre mentem mindig Dédike volt az első, akit üdvözöltem. S ő is szerette, ha megyek. Amikor meglátott  megváltozott a tekintete. Mintha valami titkos szövetségese volnék. Nagymamáék is szokták mondani, hogy felélénkül a Dédike, ha én ott vagyok. S mikor elmegyek még sokáig megmarad benne az izgalom. Ilyenkor még órákig beszél rólam, felidézi a régi emlékeket. Mindig a kiskori történeteimet meséli újra és újra. Olyan boldog volt, amikor közöltük vele, hogy kisbabám lesz. S én is vártam, hogy a Dédikém Ükmami lehessen. 1996 áprilisában szültem, Dédike 1996 februárjában meghalt. Nem lett Ükmamika. Élete utolsó hetében minden nap megkérdezte Nagymamáméktól, hogy a Bettike nem szült még meg? Mintha érezte volna, hogy fogy az erő, mintha sürgetni akarta volna az időt. Az időt, ami nem várt, nem engedte neki kivárni Marcellkám érkezését.  S ahogy ezt leírom most is sírva fakadok, nagyon sajnálom, hogy nem mutathattam meg neki az én drága kisfiamat. Tudta, hogy milyen boldog vagyok, ő tudta milyen anyának lenni. Ahogy a fiú az apától örökli a férfias dolgokat, úgy a születés örömét az asszony örökíti leánygyermekébe. Milyen szép érzés lehetett neki tudni, hogy várandós a dédunokája? Micsoda nagy öröm lehet ez egy asszonynak? Vele együtt örülni és aggódni érte, hisz azt is csak egy asszony tudja, hogy milyen világra hozni egy kisgyermeket. Utolsó estéjén 6 órakor ismét megkérdezte, hogy nem szültem-e még meg? Majd lefeküdt aludni, és örök álomra szenderült.  Remélem szép volt az utolsó álma és csak remélni tudom azt is, hogy én is szerepeltem abban. Soha életemben nem fogom elfelejteni egyetlen szavát sem. Igyekszem olyan jó embernek maradni mindig minden körülmények között, mint amilyen ő tudott maradni. Hiánya pedig örök gyászként él a szívemben. A temetésén ott álltam, pocakomban az ükunokájával, akit nem foghatott magához soha. És bár nagyon hiányzik, én biztos vagyok benne, hogy a Jóisten gondoskodott arról, hogy csak szép napjai lehessenek már neki. Szeretek kimenni a temetőbe  a sírjához, mert ott mindig megszáll a béke, a megnyugvás. Olyan békés csend van a temetőben a sírjánál, hogy tudom, ott adja át nekem ma is  az energiát ehhez a földi léthez. A kapocs már örök közöttünk. Csak nem tudunk egymással beszélni. Hozzá tudok, csak vele nem.  S most is csak azt tudom mondani,  fontos, hogy szeressük az öregeket. Hisz a jövőnket tőlük kaptuk. Elindultak az úton, amit mi fejezünk be. De egy azon úton haladunk velük. Soha senki ne adja fel az örökül kapott utat, s ne feledjük el őseinket akkor sem, amikor már nincsenek közöttünk.

2012-11-17