Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod, vagy a fiad. Ha ma nem ülsz le vele játszani, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.   
Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak megélhetési gondok, amikor már
nem kell új szőnyeg, vagy függöny az ablakra.   
Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már
a meghitt beszélgetéseket sem igénylik.   
Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és a kapaszkodó nélkül elsodródhatnak.   
Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai.
Téglák ezek, melyekből és amelyekre a felnőtt élet felépül.
Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény…   

 

Alig van ember, aki ne érezte volna, amikor gyermeke vagy kedvese bajba került, a szívébe valami tényleg belenyilallt. Lehet, hogy az a nyíllal átszúrt piros szív, amit gyermekkorunkban a falra mázoltunk, ezt az élményt ábrázolta. Ez a "Jaj!", ez a mellkasunk mögötti szúrás jelzi a szívek titkos összekötöttségét. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a szívünk nem csak nekünk ver.

 

"A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja. Mikor a nénike megérkezik, megölelik egymást:

 -De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál!-szól a bácsi.

-De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap.-válaszol a néni.

 A közelben álldogáló fiú, aki a barátnőjét várja meghatódik a jelenet láttán és odalép hozzájuk:

- Ne tessék haragudni, önök mióta házasok?

-Éppen 50 éve.-hangzik a válasz.

 -Remélem mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel-mosolyog a fiú.

A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát és azt mondja:

- Fiatalember, maga ezt ne remélje. Maga ezt döntse el.

 

Nem vagyok biztos abban, hogy visszatér (...), de ez életemben először nem számít. Elég, hogy szeretem, hogy gondolatban vele vagyok, és hogy léptei, szavai és kedvessége kiszínezik ezt a várost.

 

 

 

Ha egy nap úgy érzed,sírnod kell...Hívj engem. Nem ígérem,hogy meg foglak nevettetni...De sírhatok Veled.
Ha egy nap el akarsz futni...Ne félj engem hívni. Nem ígérem,hogy megkérlek,állj meg...De futhatok Veled.
Ha egy nap senkit sem akarsz hallani...Hívj engem. Ígérem Veled leszek. És ígérem,nagyon csendben.
De ha egy nap hívsz...És nincs válasz...Gyere gyorsan,látogass meg! Lehet,nekem van Rád szükségem.

 

 

 

‎"Ha nem volna gyermekem: -több pénzem volna, -valószínűleg több helyre eljutottam volna -többet aludnék, -jobban adnék magamra -az életem sokkal unalmasabb és kiszámíthatóbb lenne. De, mint szülő: - többet nevetek, -gyakrabban sírok -többet aggódok, -többször rohanok, -kevesebbet alszom, mégis vidámabb az életem. -Többet tanultam, érettebb lettem -a szívem jobban fáj, jobban tudok szeretni, mint valaha is hittem, -többet adok magamból, de cserébe ÉRTELMET NYERT AZ ÉLETEM!"♥

 

 

Jó néhány évvel ezelőtt a Seattle-i paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához. A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult...mindegyikük. Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. 

A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem . Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani. 

 

 

Annyit szenvedtem, a szívem már annyit vérzett azon az ezer és egy éjszakán, amikor fölriadtam, és vártam, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban, belépjen a szobába (...), lefeküdjön mellém, és ne szóljon egy szót se. Megfogadtam, hogy ha ez valóban bekövetkezik, nem fogok kérdezni semmit, csak megcsókolom, azt mondom neki, hogy "szép álmokat, szerelmem", és másnap együtt ébredünk, kézen fogva, mintha ez a rémálom soha nem történt volna meg.

Paulo Coelho

 

 

Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult... A sejtjeim szomjaznak rád... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek"?!... Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.

 

 

 

Találkoztam vele, és ez teszi a mostani életemet olyan különössé. Belészerettem, amikor együtt voltunk, és még jobban megszerettem a külön töltött évek alatt. Történetünk három fő korszakra tagolható: volt eleje, közepe és vége. És bár így van ez minden történettel, számomra még mindig felfoghatatlan, hogy a miénk miért nem tartott örökké.

Nicholas Sparks

 

 

 

Sose adom fel és ezt megígérem. Erős leszek még ha minden rosszra fordul is. Ha sötétben állok, akkor is hinni fogok, erős leszek, mert azt mondtad annak kell lennem. Így hát erős leszek, de ez nem jelenti, hogy boldog is.

 

 

“Végigcsináltam a kutyám haldoklását. Amikor szemében kialudt a fény, lefogtam a szemhéját….tetemét az ölemben cipeltem a kertbe, magam temettem el. Egyszerre voltam mestere, dadája, orvosa, gazdája, táplálója, mentője, gondozója, élettársa és sírásója. És a barátja persze…”
(Müller Péter: Szeretetkönyv)

 

Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek... De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.

 

Szárnyakat adtam. Megtanult repülni. Először örömmel néztem, ahogy szállt a magasban. Később féltem, hogy messze megy, szebb tájakat lát és az én egyszerű otthonomat kopott viskónak tartja majd. Rettegtem, hogy elhagy a távoli vidékek hívogató szellőiért. 
Régen hittem szavainak és ő mindennap mellettem tért nyugovóra. Majd egy nap a bizalmatlanság hintette el magját bennem. Kikérdeztem, ellenőriztem, követtem, kutakodtam, végül már láncot akartam tenni törékeny testére. De mielőtt magamhoz köthettem volna, ő végleg elment. Néha még elrepült felettem, de hangját már soha nem hallhattam, ölelését nem érezhettem és álmát sem őrizhettem többé. Ez már rég volt. De néha, ha a tükörbe nézek, könnyes lesz a szemem. Mert látom a szárnyaimat, melyeket sose használtam.

 

Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!

 

Az fog majd Téged igazán szeretni, aki már a legelején nem csak a külsődet nézi, hanem a gesztusaidat, a mosolyodat, aki egy kis csodaként kezel, és mindig izgalommal vár, aki tudni akarja a legbelső érzéseidet, azokat szeretné átérezni és mindezekhez hozzátenni a saját érzéseit.
Akit a lelked is érdekel....Aki elfogadja a hülyeségeidet is, ezeket aranyosságnak veszi...
Sose állj sorba valakinél, miközben másnál első is lehetnél!
Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekkel töltsük, akik kiszívják belőlünk a boldogságot.
Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyél az életében bármely módon is, az helyet csinál neked benne.
Nem kell megküzdened a helyért. Sohase erőltesd rá magad olyasvalakire, aki nem ismeri fel az értékeidet.
Az ember arra éhes, hogy úgy szeressék, ahogyan van.

 

 

 

 

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a ...legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag.

És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: - Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet!

Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem az az igazi, akivel le tudnád élni az életed, 
hanem aki nélkül nem. ♥

 

Elmentem egy buliba Anyu, s emlékszem a szavaidra. Megkértél, hogy ne rúgjak be, így nem ittam semmit. Büszke voltam, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt Anyu és a többiek gúnyolódtak is. Tudtam, hogy igazad volt Anyu,és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért és mindenki hazaindult. Ahogy az autóhoz léptem, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén! Lassan mentem Anyu, s bekanyarodtam egy kis utcába. De a másik sofőr frontálisan belém hajtott. Ahogy fekszem itt a járdán Anyu, hallom a rendőröket, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az, akinek ezért fizetnie kell! Itt fekszem, haldoklom! ANYU KÉRLEK SIESS! Hogy történhet ez velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér Anyu, legtöbb az én vérem. Hallom, az orvos azt mondja, hogy már nem tud segíteni rajtam. Csak azt akarom mondani Anyu, esküszöm, tényleg NEM ittam. A többiek voltak, akik ittak. A másik sofőr is ilyen buliban volt, mint én. Egyetlen különbség: Ő volt az, aki részeg volt, én vagyok az, aki most meghal! MIÉRT isznak az emberek Anyu? Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi, aki belém jött, fel-alá szaladgál, én itt fekszem...és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén! Mondd meg a BÁTYÁM-nak, hogy ne sírjon Anyu. És mondd meg APU-nak, hogy legyen most bátor. Ha már a mennyországban leszek Anyu, írasd a sírkövemre: "Mindig is szeretni foglak kisfiam". Valaki mondhatta volna neki, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna neki valaki, most nem kellene meghalnom. Már alig kapok levegőt Anyu, nagyon félek. KÉRLEK NE SÍRJ MIATTAM Anyu. Mindig ott voltál, mikor szükségem volt rád! Mielőtt elmegyek, van egy kérdésem: NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI?" (Részlet, egy fiú utolsó telefon beszélgetéséből az édesanyjával.) 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A legtöbb, amit egy apa tehet a gyermekeiért,
hogy szereti az anyjukat! ♥

 

"Nem kényszeríthetsz senkit arra, hogy szeressen. Legyél szerethető. Ez minden, amit tehetsz. A többi már nem rajtad múlik.
Mindegy, hogy mennyire fontos neked valaki, ez nem jelenti azt, hogy számára te is az leszel.
És ettől még nem dől össze a világ..."

 

 

 "Tévedéseink felét azért követjük el, mert 
érzünk, amikor gondolkodnunk kellene. 
A másik felét pedig azért, mert gondolkodunk, mikor éreznünk kéne!"

 

 

 

 

"A jövő nem az a hely, ahova megyünk, hanem az, amit mi alkotunk meg. Az odavezető utat nem megtaláljuk, hanem megépítjük." 
(John Schaar)

 

 

"Ne tartsd fontosnak, hogy fontosnak tartsanak, 
egyszerűen csak szeress és fontos leszel!"
(Simon András )

 

 

 Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hallja szavamat
és hisz annak, aki küldött, 
az örökké él! 
Nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre.
(János evangéliuma 5,24)

 

 

"A szép szavak nem mindig igazak 
és az igaz szavak nem mindig szépek..."

 

 

 

 

 

"Soha ne add fel önmagad, és az álmaid! Szállj szabadon, mint a madár. ne hagyd, hogy a világ letörje szárnyaid! Ahhoz, hogy ne csak létezz, hanem élj, önnön lényeged őrizd meg, és bízz a sorsodban. Járd a saját utad!
Légy önmagad!
Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek." 
/Teréz Anya/

 

 

"Az embereknek szükségük van ábrándokra. Ha mindnyájan pontosan olyannak látnánk a világot, amilyen valójában, reggel senki sem akarna felkelni az ágyból."

 

 

 

"Miközben megpróbálunk mindent megtanítani gyermekeinknek az életről, gyermekeink megtanítják nekünk, hogy miről is szól valójában az élet."

 

 

“Amikor minden hír rossz, és az ég teljesen szürke, és az összes csoki elfogyott: az egyetlen vigasztaló gondolat, hogy van egy olyan barátom, mint te.”

 

 

Soha senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni!

 

 

Van úgy, hogy nem tudjuk mi köt minket egy emberhez. 
Csak azt, hogy jobb vele, mint nélküle...

 

„Valakinek meg kell halni, hogy a többiek megbecsüljék az életet.”

 

 

 

Mindannyiunknak van lehetősége a megváltásra,
de ehhez meg kell találnunk azokat, akik ellen vétkeztünk 
és bocsánatot kell kérnünk tőlük.
/Müller Péter/

 

 

Alig van ember, aki ne érezte volna, amikor gyermeke vagy kedvese bajba került, a szívébe valami tényleg belenyilallt. Lehet, hogy az a nyíllal átszúrt piros szív, amit gyermekkorunkban a falra mázoltunk, ezt az élményt ábrázolta. Ez a "Jaj!", ez a mellkasunk mögötti szúrás jelzi a szívek titkos összekötöttségét. 
Ilyenkor döbbenünk rá, hogy a szívünk nem csak nekünk ver.

 

 

Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...

 

 

Egyedül lenni nem olyan jó, mint ketten lenni és összetartani.

 

 

Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk - hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. (...) Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És... boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, - ahol a lélek még nem koszos.
/Müller Péter/

 

 

"Nincs időm gyűlölni azokat, akik engem gyűlölnek. Nincs időm beszélgetni azokkal, akik nem értenek meg. Nincs időm foglalkozni azokkal, akik számára közömbös vagyok. Mert én azokkal foglalkozom, akik szeretnek, azokkal beszélgetek, akik megértenek és hálás vagyok azoknak, akik számára fontos vagyok. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekre pazaroljam, akik nem érdemlik meg."

 

"Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni,

de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni."

 

 

 

A kereszt a sorsod - (...) Nem mások teszik rád, te hoztad magaddal. Születni, élni, meghalni nehéz. Embernek lenni nehéz! S ha ezt tudod, és ha ebben mégis mélységes értelmet, sőt gyönyörűséget találsz, boldog ember leszel.

 

 

“A séta az élet legemberibb életütemét fejezi ki. Aki sétál, nem akar eljutni sehová, mert ha célzattal és úti céllal ered útnak, már nem sétál, csak közlekedik. A sétáló útközben, minden pillanatban, megérkezett a séta céljához, mely soha nem egy ház vagy fatörzs, vagy szép kilátás, csak éppen ez a levegős és közvetlen érintkezés a világgal./Márai Sándor/

 

 

Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (...) A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. 
Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő

 

“Az emberi boldogság ritkán a hatalmas vagyonok gyümölcse,
sokkal inkább támad napi apró örömökből.” (Benjamin Franklin)

„“Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.”

 

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés /…/ Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.” /Wass Albert

 

 

 A Mulandóság országában rövid a "veled" és hosszú a "nélküled". Itt, látod, minden ideig-óráig tart. A barátság: egy kézfogás. Szemek ismerős összevillanása. És a szerelem: néhány ölelés. Találkozás - és máris búcsúzás. Az "együtt" itt egy suhanó repülés a szakadék fölött. (...)
Minden mulandó. 
Minden valóságnak hitt tudatállapot csak álom, és eloszlik, 
kivéve egyet: ez a szeretet.
Müller Péter

 

 

Amikor az én magánszívem és a te magánszíved rádöbben, hogy együtt!... Amikor rájövünk, hogy benned is, bennem is van egy fájdalmasan különálló, de mégis összetartozó, széttéphetetlenül közös Élet, 
és ettől ver a szívünk - ez a szeretet.
Müller Péter

 

 

Később majd megpróbálom, hogy elmondjam neked, mennyire szeretlek. 
De most csak érezni tudom.
Honoré de Balzac

 

Már egy hónapja semmi hírem sincs felőled. (...) A két kezem közé kell fognom a fejem éjjel és nappal, üres és túlterhelt óráimban egyaránt, hogy meggyőzzem magam róla, hogy valóban létezel valahol, és egy napon majd visszajössz hozzám, megérintesz a kezeddel, elsimítod a ráncaimat, a félelmeimet. (...) Tudd, hogy egész életemben várni foglak, még akkor is, ha öreg leszek, és semmire sem fogok emlékezni.

Consuelo de Saint-Exupéry

 

 

Néha nyitva kell hagynunk az ajtót, engedni, hogy besétáljon rajta a legnagyobb álmunk. Talán egy férfi, vele együtt a szerelem, a boldogság, talán egy jó hír, amitől napjaink máshogyan telnek, talán egy barát, aki visszaadja mindazt, amit eddig az évek eloroztak. Talán besétál az egészség, fölszabadítva testünket a folytonos kíntól. Csak ne felejtsük el nyitva hagyni az ajtót, hisz mind várunk valamire! 
Mindannyian álmodunk.
Sarah Garden

 

 

 

Tükörbe nézni mindig kockázatos dolog. Lelkében más képet őriz az ember magáról, mint ami kívülről látszik: arcunk olyan, mint az előhívott kép: minden rajta van. Az is, amit magunkban letagadtunk. Az is, amit az élet írt rá. Az ember életműve az arcára van írva.

 

 

 

 
Bizonyos koron felül már nem az a fontos, mit mondanak az emberről, hanem hogy ő mit tart saját magáról. Legbelül, négyszemközt, saját magáról. Ott, ahol semmiféle ripacskodással, semmilyen ledér mutatvánnyal nem lehet elkendőzni az igazságot. (Rónay György)

 

 

 

A "hol voltál" több, mint egy egyszerű kérdés.

Aki ezt kérdezi, egyben azt is mondja: "hiányoztál", "veled szerettem volna lenni".

 

Álmom megvalósítható közelségbe került, és ez félelmetes.
Ha megpróbálom és nem sikerül, nem tudom, mi lesz az életemmel: úgyhogy inkább tovább dédelgetem az álmomat, 
mint hogy szembenézzek a lehetőséggel, hogy tönkreteszem.

 

Két jégkocka voltunk, de a napsütésben elolvadtunk,
és most egy és ugyanaz a víztócsa vagyunk.

 

Két csend az éjben

egymásra gondolnak
az egyedüllétben...

 

Az ember képes a magányt megszokni, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik,

utána kezdheti a megszokást elölről. 

(Bach Rihard)

 

 

Tudod miért mentem el?
Mert sose kérted,hogy maradjak..

 

 

 

 

És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy a folyónál. És ha lefekszel, a házad előtt fogok aludni. És ha elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen addig követlek, amíg te magad el nem küldesz. Akkor elmegyek. De akkor is szeretni foglak életem végéig.
Paulo Coelho

 

 

 

 

 

 

 

"Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni mikor a személy, akivel törődünk, elhagy...

...de az az igazság hogy ez nem a mi veszteségünk,

hanem az övé, mert ő veszíti el azt az embert,aki soha nem mondott volna le róla."

 

 

 

Ne próbáljunk meg más lenni, csak legyünk jók!

Jónak lenni ma már eléggé más!

 

 

 

 

Rosszul ismertem, meg a világot.
A valóságot taníthatták ... volna ...
Nem csalódnék most!

 

"Megtanultam...Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod

 

 

 

A Halál nem válogat, és nem kérdezi soha, mit szeretnénk: menni vagy maradni. 
A Halál jön, választ, s ha egyszer kiválasztott, semmit sem tehetünk. 
Az emberben nem marad más, csak a remény. 
A remény és a hit, hogy Odaát minden jobb lesz...  

 

 

 

Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel: 

“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!” 

Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt: 

“Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.” 

Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt: 

“Tavasz van, és én nem láthatom.” 

Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!

 

 

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam. Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem" "Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet."  Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút aki olyan öt évesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.  Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském" Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba. Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki. "Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

 "Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom anyukámnak, és így ô odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. " A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.

  "Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."  Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni."

  "Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen." Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

 Oké - mondta. "Remélem van elég." Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.  A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. "De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát." Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a Bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.  Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.  A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását, szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a komából, amibe esett. Ez a család lenne a kisfiú családja?  Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.  Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.  Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.

 

 

 

A piros üveggolyó

 

A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az árúért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de köz ben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

 - Hello Barry, hogy vagy?

- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot... nagyon jól néz ki.

- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?

- Erősödik, napról-napra erősödik.

- Az jó. Segíthetek valamiben?

- Nem uram. Csak csodálom a babot.

- Szeretnél belőle hazavinni?

- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.

- Nos, mid van , amire elcserélhetném a babot?

- Csak egy üveggolyóm van.

- Tényleg? Hadd nézzem csak.

- Tessék, itt van. Nagyon szép.

- Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem.

Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?

- Nem egészen... de majdnem.

- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.

- Rendben van. Köszönöm Miller úr. Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen Egy mosollyal így szólt: - Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldseggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például. Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a "csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év... Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mind a három fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz. - Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat...Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát. Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

 

Egy ausztrál vidéki város kórházának idősotthonában elhunyt egy idős férfi. Mindenki azt gondolta, semmi értékeset nem hagyott maga után. Később, amikor az ápolók csekélyke hagyatékát átnézték, az alábbi verset találták. Olyan erőteljes hatással volt rájuk a szépsége, a tartalma, hogy lemásolták, és a kórház minden nővérének odaadták. Az egyik nővér Melbourne-be is magával vitte. Az öregembernek az utókor számára hagyott egyetlen öröksége az óta számos magazin karácsonyi számában megjelent országszerte, többek között mentális egészség témájú magazinokban. Egyszerű, de ékesszóló verse mellé diaporáma is készült. És ez az öregember, akinek nem volt mit hagynia a világra, most „névtelen” versével az interneten bejárja az egész világot. 

A fura öreg

Kinek gondoltok, amikor rám néztek?
Mit láttok? Kit láttok, nővérek?
Egy fura öreget, nem annyira bölcset, 
Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már. 
Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok, 
Hogy „Próbálja meg!” - választ sem kaptok. 
Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne, 
Eltűnik mindig a zoknija, cipője…
Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.
Ezt gondoljátok? És ezt látjátok? 
Szemetek nyissátok: hisz’ ez nem én vagyok!
Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódva 
Megteszem, eszem is, mint a nővér mondja…
Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,
Szerető fészkében egyik fiókája.
Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,
Szerelmes társának boldog bevárója.
Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrik 
Esküm emlékére, mit tartanom illik. 
Huszonöt évemmel, magam is apaként 
Őrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.
Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek! 
Téphetetlen szálak minket összefűznek. 
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,
De marad a párom, így nem hullanak könnyek.
Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak, 
Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.
Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.
Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt. 
Gyermekeim most már nélkülem megállnak.
Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak. 
Most már öreg vagyok. Kemény a természet. 
Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.
A test, a kellem, erő széthullik, elillan, 
Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van. 
Ám az éltes testben ott belül fiatal
Vagyok még. Tépett szívem duzzad: 
A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad. 
Újraélem szerelmünket, hosszú életünket, 
Túlságosan gyorsan elszállt éveinket. 
Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik. 
Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén: 
Nézz csak meg közelről: hát EZ vagyok én!!

Jusson eszedbe ez a vers, amikor legközelebb idős emberrel találkozol,                                                                             akit anélkül söpörnél félre, hogy észrevennéd rejtőző, fiatal lelkét. Egy nap valamennyien ilyenek leszünk!

 

 

"Nincs az a hit, mely töretlen maradna, kivéve egy igazán hűséges kutyáét."

"Dicsérjék mások hálaadó lélekkel tanítójukat,                                                                                                 az élet felé nekem egy KUTYA mutatta meg az UTAT."
Illyés Gyula